Sűrű, áthatolhatatlan köd ereszkedett azon a délutánon Szeged utcáira, amikor gondolataimba merülve sétálni indultam a rakparton. Csak hallottam, látni alig láttam a Tiszát, amely halkan ringatózott a két partszakasz között- mint tündérálmot látó gyermek, anyja puha ölében. Nem tudom, mit, avagy kit kerestem e valószerűtlen sétámon- azt hiszem, csak némi magányra, csipetnyi egyedüllétre vágytam, kikerülve a világ zajából. Csak ritkán haladt el mellettem egy-egy autó, tétova fényszóróival próbálva felvenni a harcot a köd ellen- nagy igyekezettel, ám annál kevesebb sikerrel. A ködben bandukolva lassan kirajzolódott előttem egy férfi alakja, aki a víz partján állva horgászott- nem a folyóban, a ködben. Legalábbis ezt a hatást keltette, amint semmibe révedő tekintettel meredt a ködbe vesző zsínorok után, talán azt fürkészve, hol érhettek vizet a bedobott szerelékek. A férfi legalább olyan mozdulatlan volt, mint földön hagyott botjai, amelyek lándzsákként fúródtak a ködbe, mintha igazán reménykedhetnének abban, hogy el tudják azt oszlatni. Volt valami földöntúli, megmagyarázhatatlan nyugalom a férfi megjelenésében, valami nem evilági harmónia és béke lakott az ő mozdulatlanságában, így aztán néhány percnyi téblábolás után leültem a rakpart lépcsőjére, néhány méterrel mögötte. Mindketten a ködöt bámultuk, és hallgattuk a csendet. Én azon gondolkodtam, Ő mire gondolhat, hogy neki mi járhatott a fejében, arról sejtelmem sincs. Majd, valószerűtlenül hosszú idő eltelte után egyszercsak megszólalt, anélkül, hogy felém fordult volna:
- "Miért nem?"- csak két szó volt, csupán egy rövidke kérdés, de a hangsúly, mellyel kimondta a szavakat nem hagyott kétséget affelől, hogy választ vár- méghozzá nagyon is konkrét választ.
"Bocsánat, mit mondott??"- próbáltam meg kissé többet megtudni a kérdés mibenlétéről, és ennek a furcsa módon elkezdett beszélgetésnek a céljáról, de kérdésemre ismét csak kérdés volt a válasz: "Miért nem?"
Mivel úgy éreztem, a férfi szórakozik velem, kissé ingerülten vágtam rá: "Mégis, mit miért nem???"
Ő viszont nem válaszolt. Ismét a csend emelt falat közénk, de ez már nem az előbbi, nyugodt, békés, sokkal inkább a kínos, ki nem mondott szavak csöndje volt. Majd egyszercsak -mintha csipkerózsika álmából ébredne fel- végtelenül egyszerűen fejezte be a kérdést: "Miért nem... hiszel az életben?"
A kérdés meglepett, és kissé szíven is ütött. Nem igazán értettem továbbra sem, mi a férfi célja, de el sem kezdett beszélgetésünk kezdett egyre kínosabbá válni a számomra. Legszívesebben felálltam volna, hogy otthagyjam a ködben ezt a nyílvánvalóan bolond embert, de valami nem engedte, hogy ezt megtegyem. Maradnom KELLETT- tudtam, éreztem..
"Ezt hogy gondolja? Mármint, hogy miért nem hiszek az életben? Mire gondol pontosan?"- de a férfi ismét hallgatásba burkolódzott. Feladtam, gondoltam, egyszerűbb, ha meggyőzöm feltételezése ellentétéről, és bebizonyítom neki, hogy már pedig én hiszek, hogy nagyon is hiszek az életben. És elkezdtem magyarázkodni- mint a tananyagból fel nem készült kisiskolás, amikor felelni hívja ki a tanára, úgy ökögtem-makogtam, próbálva megkerülni a kérdést, próbálva terelni, izéztem, hátöztem, kínlódtam, izzadtam, de a férfi nem szólalt meg- a választ várta, mivel pontosan tudta, hogy értem a kérdést.
Végül feladtam, és csüggedten meredtem magam elé a ködbe, majd halkan, suttogva mondtam ki: "Nem tudom..."
A férfi ebben a pillanatban -látni nem láttam, de egészen biztosan éreztem, tudtam- mosolyra húzta a száját, majd így szólt:
"Már a lépteidet hallva tudtam. Határozottságot sugallt a járásod, de ez csupán szokásaid, s nem lényed határozottsága volt. Itt tébláboltál egy ideig mögöttem, valami vonzott, de mentél volna tovább. Aztán mégis letelepedtél, a ködöt bámultad, belenéztél a ködbe, s észre sem vetted, hogy a köd is beléd nézett... A köd pedig tükörként mutatta meg elveszettségedet, s jól láttam benne gyávaságodat is... Ne is akard tagadni- Te nem hiszel az életben..."
Súlyos csend ereszkedett reám. Olyan súlyos, és olyan mély, hogy hallottam szívem dobbanását. A világ, mintha megszűnt volna létezni körülöttem, a Tisza is mintha visszahúzodott volna medrében e kijelentés súlya miatt. A férfi szavai átröppentek agyamon, s meg sem álltak szívem legmélyéig- oda hatoltak be, ott fejtették ki sokkoló hatásukat. Megszólalni is képtelen voltam...
"Sokan vannak így ezzel"- kezdett bele mondandójába a rejtélyes idegen- "Sőt, ha őszinte akarok lenni, azt mondom: a legtöbb ember így van ezzel. Megszületnek, s már gyermekkoruktól a biztonságot keresik, a kiszámíthatóságot hajszolják- először a szüleik, később a barátaik, majd pedig a párjuk mellett. Egy életen át kuporgatnak egy kicsiny házért, ahová behúzódhatnak este, és végre biztonságban lehetnek. A legtöbb ember ugyanis fél. Fél a magánytól, a szegénységtől, a haláltól, fél a természeti katasztrófáktól, a tőzsde összeomlásától, a betegségektől, járványoktól, az emberek félnek az ördögtől, félnek Istentől. Az úgynevezett modern kor embere -ha jobban megnézed- fél mindentől, és mindenkitől. S persze fél saját magától is, és a benne rejlő lehetőségektől. Fél változtatni a dolgokon, mert a változás azzal járna, hogy feladná addigi, kényelmes életét. És tudod, mi az emberek ezerféle különböző félelmének az egyedüli oka? Hogy nem hisznek az életben. Ők sem hisznek- Te sem hiszel...."
Ismét a csend telepedett le közénk, amit nagysokára én törtem meg: "De mégis, hogyan tudnék..." - itt elakadt a szavam, így a kérdést az idegen fejezte be:- "...változtatni ezen? Roppant egyszerű- fordult felém, és ekkor pillantottam meg először barázdás, sokat megélt arcát, és fekete, sötéten izzó szembogarát- ...higyj az életben!! Felejtsd el mindazt, amit eddig a világról tanultál, vagy gondoltál, ne érdekeljen, miképpen vélekednek rólad az emberek, ne foglalkoztasson a múlt, ne törődj a jövővel. Felejtsd el az anyagi világ csábításait, és ne ess a biztonságkeresés csapdájába: a talpad alatt lévő föld a Te otthonod, és az Isten ege feletted a Te házad teteje, ezt jegyezd meg. Hogy megismerj, és megélj minden megismerhetőt, és megélhetőt- ez a legtöbb, amit az Életben tehetsz, s ha tiszta lélekkel akarsz az Isten színe elé állni, akkor tedd meg, és légy mindig JÓ az emberekhez. Menj hát, és ismerd meg a világot, hiszen bárhová is menj, mindenütt otthon leszel. Egyszer minden véget ér, így a Te életed is- talán 5 nap, talán ötven év múlva. Nem ennek van jelentősége, hanem annak, hogy a Rád szabott időben szíved szerint élsz-e, vagy sem..."
Minden szó, melyet kimondott, olyan súllyal nehezedett rám, mintha agyon akarna nyomni, hiszen szembesülnöm kellett azzal, mennyire nem a meggyőződéseim szerint éltem eddigi életem. Ennek ellenére szavai felszabadítottak, és új erőt adtak nekem a továbblépéshez, az újrakezdéshez..
A férfi ismét a ködöt fürkészte, én pedig jól tudtam: hallgatása ezúttal végleges- mindent elmondott, amit kellett...
Sokáig ültem még ott, a ködöt bámulva, s tisztán éreztem, ahogyan a köd a lelkemben történt változásokat figyeli gyengéd kíváncsisággal...
Majd lassan felálltam, s elindultam, hogy életemnek új célt, s új értelmet adjak. Mintha mázsás súlyoktól szabadultam volna meg, a félelmeimet magam mögött hagyva olyan könnyedén, és vidáman lépkedtem, mintha csak néhány perce nyílt volna ki a szemem erre a világra.
Néhány lépés után eszembe jutott, hogy megköszönjem a férfi útmutatásait, megfordultam, ajkaim szóra nyíltak...- de a férfi már nem volt ott a parton...
