2012. febr. 25.

A keresés



Mottó: "Akinek csak egyszer is mondták életében: Aludj a karomban!, az ne kérdezze, miért élt a földön."
                                                                                                            /Ancsel Éva/

Állandóan keresünk. Mi, emberek, el sem tudjuk képzelni az életünket keresés nélkül. Olykor csak egy mosolyt, egy pillanatot, egy biztató szempárt, egy "itt vagyok Veled" pillantást keresünk, máskor ennél jóval nagyszabásúbb dolgokat: életünk célját, életre szóló szerelmünket, hitünket, hivatásunkat, jövőképünket.

Olykor megtaláljuk, amit keresünk, de az emberi lét alaptermészetéből adódóan nem nyughatunk, s keresünk tovább, új horizontok meghódítását tűzve ki célul.

A keresés a vérünkben van.

Előfordul azonban -ha el tudjuk csendesíteni egónk kiabálását- hogy meghatározatlanul, tétován keresünk valamit, s amikor rátalálunk, rájövünk, többet kaptunk, mint remélhettük volna. Talán csak egy mosolyt, egy ölelést, egy percnyi, végtelen időnek tűnő összebújást, de amikor megkapjuk azt az Élettől, megértjük: a legszebb dolgokat e földi létben nem mi keressük meg, ó, nem- Ők találnak meg minket...

2012. febr. 20.

Történetek a tanyavilágból



Február 10., déli 12 óra. Már közel járok a városhoz. Lassan vezetek, az út csúszós, helyenként jégbordás. A műszerfalon lévő hőmérőre pillantok: mínusz 13 Celsius fok van. Köröttem vakító fehérség, most különösen jó ötletnek tűnik, hogy elhoztam a napszemüvegemet. Még néhány kanyar, és feltűnnek az első, a semmi szélén álldogáló házikók- lassan megérkezem. Mórahalom egy álmos kisváros az Alföld szívében, Szegedtől 30 kilométerre, amely az elmúlt évtizedben ugrásszerű fejlődésen ment keresztül, köszönhetően a messze földön híres gyógyfürdőjének, és az újító szellemű városvezetésnek. Mórahalom rendezett utcáival, szorgos polgáraival, és elégedetten mosolygó turistáival a béke és a nyugalom alföldi szigete. Igen, ide érkeztem- de nem ide jöttem. Utam a Gondozási Központba vezet, ahol az intézmény vezetője, Dr. Fábricz Károlyné, Marika már vár reám. Marika hangja lágy, mégis kontrasztos, kézfogása határozott, de barátságos, pillantása pedig szigorú, de meleg. Hellyel kínál kicsiny irodájában, ahol van időm picit szétnézni, míg Ő munkáját számítógépén befejezi. Az irodát, és a Gondozási Központot különös lelkiség hatja át. Itt semmi sem hipermodern, minden helyiség, felszerelés, berendezési tárgy egyszerű, már-már puritán, de nem is ez a fontos. A lényeg az a fajta lelkiség, az a szeretet, amellyel az itt dolgozók megtöltik a levegőt. Itt nem egy állami intézményben érzi magát az ember, hanem egy közösségi otthonban, ahol mindenki figyel mindenkire, és mindenki törődik a másikkal. Marika befejezi aktuális feladatát, én pedig kérdezni kezdem a munkájáról. Ő nevet, és kijavít: ez nem munka, ez egy hivatás, amely sokkal több egy napi 8 órás tevékenységnél. A Központ dolgozói a Mórahalom környéki tanyavilág lakóinak életét segítik, nélkülük jónéhány rászoruló ember élete teljesen kilátástalanná válna. Az általuk gondozottak nagy része idős, magányosan élő ember, de hozzájuk tartoznak olyan családok, és egyedülállóak is, akiknek az élete valamilyen oknál fogva megfeneklett. A Központ által foglalkoztatott tanyagondnokok hétfőtől péntekig, napi 10-12 órában segítik a hozzájuk tartozók életét: ha kell, a gyerekeket viszik a tanyáról az iskolába, és vissza, ebédet hordanak, gyógyszert visznek, segélycsomagot osztanak, kézbesítik a postát- gyakorlatilag mindent megcsinálnak, amire erejükből, idejükből, és költségvetési keretükből futja. A Központ dolgozóinak életébe elválaszthatatlanul szövődik bele a munkájuk, ezzel kelnek, ezzel fekszenek, gondolataiknak egy része állandóan a rájuk bízott emberek sorsa körül forog. Nagyon szép, de nagyon nehéz, felelősségteljes hivatás ez…




Beszélgetésünknek Imre érkezése vet véget, aki kalauzom lesz a megismerni kívánt tanyavilágban. Őszintén bevallom, vannak emberek az életemben, akiket magamban csak „száz százalékosnak” nevezek. Ők azok, akikről napnál világosabban látszik, hogy helyükön vannak a világban, tudják, honnan jöttek, látják, merre tartanak, gondolataik, tetteik, szándékaik pedig tiszták, és önzetlenek. Isten által adott ajándéknak tartom, hogy egyre több ilyen embert ismerek meg, és Imréről már a rövid bemutatkozáskor látom, hogy életem száz százalékos embereinek köre ismét bővült eggyel. Imréből sugárzik a nyugalom, pillantása tiszta, kézfogása erős, emberes. Jobb vezetőm nem is lehetne, így őszinte köszönettel fordulok Marikához, majd elindulunk Imrével felfedezni az általam ismeretlen tanyavilágot…



Néhány perccel később már a Központ Mitsubishi típusú terepjárójával gurulunk komótosan Mórahalom utcáin, s miközben a házak egyre ritkulnak köröttünk, Imre folyamatosan a hivatásáról beszél. Elmondja élete rövid történetét, mesél arról, hogyan lett tanyagondnok, szeretettel teli alázattal ecseteli feladatai szépségét. Az utolsó házak némán intenek búcsút nekünk, mi lekanyarodunk a főútról, és bevesszük magunkat a végeláthatatlan hómezőkbe. A vakító fehérséget csak itt-ott töri meg egy-egy apró, fekete pont- ezek a hóval, és a zord téllel dacoló tanyák, a semmi közepén, szó szerint a Jóisten háta mögött vannak. Ide érkezünk, ebbe a fagyos, zordságában is méltóságteljes jégvilágba, ahol az Élet minden percben új kihívások elé állítja az erre tévedőket, és az itt lakókat egyaránt.



Megérkezünk az első tanyára- Imre jelzi, itt nem lehet fotózni, várjam meg az autóban. Természetesen nem ellenkezem, jól tudom, hogy vezetőm régóta ismeri ezeket az embereket, így tisztában van vele, hol-hogyan fogadnak egy ismeretlent, nyakában fényképezőgéppel. A második tanyán ugyanez a helyzet, aztán a harmadiknál végre kiszállhatok. Itt egy középkorú férfi él, egyedül, skizofréniától szenvedve. Imre elmondja, a férfi élete egy hajszálon függött, magányosan kóborolt a tanyavilágban, éhezett, a földekről összeszedett száraz kukoricát ette. A postások hívták fel rá a Gondozási Központ munkatársainak figyelmét, akik megmentették a férfi életét. Ő azóta jobban van, de állandó felügyeletre, gondozásra szorul. Itt csak az udvaron készíthetek képeket, a házba nem mehetek be, így aztán a házat, és a cicákat fotózom. Néhány perc múlva már ismét a kocsiban ülünk, újabb tanyák felé- ebédet viszünk, gyógyszert, és segélycsomagokat.




Egyik tanya jön a másik után, sehol sem töltünk 10 percnél többet- igyekezni kell, hogy mindenhova odaérjünk időben. Szelíd, kedves embereket ismerek meg, a legtöbb helyen örömmel, és szeretettel fogadnak, és engedik, hogy fényképeket készítsek. Hihetetlen sorsok, emberi élettörténetek rajzolódnak ki előttem, tragédiák, drámák, szívszorító események végeláthatatlan sora, melyek úgy borítják be az itt élő emberek szívét, ahogyan a frissen hullott hó terül el az alvó szántóföldeken. Az egyik tanyán férj és feleség fiatal fiukkal élnek együtt, de a ház teteje több ponton beszakadt. Már csak két helyiség használható, de ha a hó súlya alatt a tető megadja magát, a ház lakhatatlanná válik- mondja el a családfő. Egy másik helyen idős asszony él kutyái, és macskái társaságában. Nem volt ez mindig így- férje, és két fiúgyermeke volt, de a férje elvesztése után meghalt kisebbik fia is egy szörnyű balesetben, nemrég pedig nagyobbik fia is elhunyt, hosszas betegség után. A házba a macskákon kívül csak az egyik kutyus jöhet be, aki hűségesen ül a néni lába mellett, aki elmondja nekem- a kutyust még a fia hozta a házhoz, halála előtt, így, ha megsimogatja őt, kicsit könnyebb elviselnie fia halálát.




Megannyi szomorú történet…

Olykor megremeg kezemben a fényképezőgép, olykor könny szökik a szemembe- megrázó élmény közvetlen közelről megtapasztalni ezeknek az embereknek a sorsát, vagy éppen a sorstalanságukat. Imre készséges vezetőm, segít, amiben tud, és elmondja a háttértörténeteket, melyekből lassan összeáll a teljes kép.




Késő délután van, mire visszaérkezünk a városba. Csendben bámulok kifelé a terepjáró ablakán, kavarognak bennem a gondolatok, az érzések, egyszerre vagyok eltelt az engem ért élményektől, és üres az általam látott nehézségektől. Mögöttem a tanyavilág, előttem a város, és én szép lassan visszatérek okostelefonos, szélessávoninternetezős, bevásárlóközpontos nagyvárosi életembe. A kontraszt óriási… Keserédes mosolyra húzom a szám…



Epilógus:
Megkérdezték tőlem néhányan, miért, és mivégre. Tudniillik, mit keresek én a tanyavilágban, mit akarok elérni azzal, hogy ezeket az embereket fotózom. Nos, megingathatatlan hittel hiszek abban, hogy karnyújtásnyi körben mindannyian felelősek vagyunk a világunkért. A Jóisten mindenkinek más kifejezési eszközt ad- kinek a kezébe fényképezőgépet, kinek ecsetet, másnak hangot a torkára, agyagot az ujjai közé- embere válogatja. Engem, fotósként mindig az emberek, a sorsok, a történetek érdekelnek- arra vagyok kíváncsi, mások hogyan élik meg e földi létet, mi az, amit gondolnak, miben hisznek, miért élnek, mi az, ami a lelkükben van. A fotográfia számomra az önkifejezés, és a világ megtapasztalásának eszköze: megismerni, és megérteni szeretném az embereket, hogy majd egyszer, amikor véget ér az életnek nevezett utazásom, ne álljak üres lélekkel az Úr színe előtt. És ha a fotóim által mások számára is meg tudom adni e megismerés lehetőségét, ismeretlenül is ismerőssé téve az általam fotózott embereket, az már csak a hab, azon a bizonyos tortán…

Az összes kép itt található:
http://www.facebook.com/#!/media/set/?set=a.286113774792371.67446.161269620610121&type=1