2010. márc. 16.

A lélek csendje


Olykor megtörténik velünk. Ritka, s kétségkívül ünnepi pillanat ez számunkra, hiszen folyamatos zajban élünk. Reggel, szertefoszló álmaink utolsó emlékképeit tünteti el a hangosan csörgő ébresztőóra, kezünk kábultan nyúl a tévé távirányítója után (nehogy lekéssük a reggeli híreket), s ezek után egészen estig társunk lesz a zaj. Rádiót hallgatunk, telefonálunk, internetezünk, dolgozunk, beszélgetünk, egyeztetünk, értekezünk, ügyintézünk, folyamatos, véget nem érő, idegzabáló zajban. Nincsenek csendes pillanataink. A zaj olyannyira bevette magát az életünkbe, a fejünkbe, a hallójáratainkba, hogy a csendet kifejezetten irritálónak érezzük. Zajfüggők vagyunk...
De ritkán, nagyon ritkán, amikor egyszerűen csak VAGYUNK, amikor szimplán létezünk, nem csinálunk látszólag semmi érdekeset, pusztán magunkba fordulva magunkkal foglalkozunk, akkor elhalkul körülöttünk a világ zaja, s ez az az ünnepi pillanat, amikor reánk talál- a lélek csendje...