2009. okt. 13.

A portrék mondanivalójáról...







Az egyik fotós oldalon nemrég egy tag így vélekedett: a portréknak nincsen semmi mondanivalójuk. Felkaptam a fejemet erre a kijelentésre, először kissé fel is háborodtam, de aztán szétnéztem az oldal portréi között, és rájöttem: van igazság a tisztelt tagtárs állításában. A dolog "ott van elrontva", hogy telis-tele van a kategória a "szép lány szépen mosolyog, a fotós pedig szépen fotózza meg" típusú képekkel, amelyekkel technikailag semmi baj nincs- éppen "csak" a képek lelke hiányzik (már akinek). Így hát szomorúan kellett beismernem, hogy a portré kategóriában készített képek EGY RÉSZÉRE igaz az állítás: nincsen mondanivalójuk, közölnivalójuk. Persze, a kérdés adja magát: kell egyáltalán mondanivaló?? "Hiszen olyan szép ez a "jány"! Minek itt kukacoskodni?? Szép volt, mosolygott, kattintottunk, tessék élvezni a látványt!" A dolog addig működik is, ameddig nem kezdünk el nézegetni régi (fekete-fehér), analóg géppel készített fotókat. Na, ott aztán dobunk egy hátast. Ugyanis azoknak a képeknek mindegyike, minden egyes portré, minden egyes embert ábrázoló felvétel egy-egy történetet mesél el! Míg a mai képek jó része..- üres, lelketlen. Hogyan lehetséges ez? Talán a lelkünk, ez a 21 gramm veszett el az elmúlt évtizedek viharaiban, ennyire kiüresedtünk? Vagy egyszerűen csak bekábult az agyunk ettől a rengeteg vizualitástól, cinema city, multireklám, plazmatévé, digitális forradalom, ihaj-csuhaj?? Mi a baj? Velünk, emberekkel? Lassan megvakulunk- erről lenne szó? Mert a technika -bár sokat változott az elmúlt évtizedek alatt- mégiscsak ugyanaz: fénnyel rajzol az optika, filmre, ccd-re.


Nyílvánvaló módon a fentiek nem tekinthetőek abszolút igazságnak: remek portrék születnek ma is nap mint nap, telis-tele történetekkel, iszonyatos emberi magasságokkal-mélységekkel.
Mégis...- egyre kevesebbet találni az ilyen fotókból... :-(


Én, a magam részéről azt szeretem, ha egy portré mesél az emberről nekem. Ha látom, s érzem mögötte a tartalmat. Ha megállít, ha odaszögezi a tekintetemet a monitorra, ha érzéseket ébreszt, ha kérdezni késztet... Igen- elmesélni egy képben a fotózott ember életét, érzéseit, és megmutatni az Ő helyét a világban- ez a fotós dolga, és ez -bárhogyan is nézem- Istennek tetsző, gyönyörűséges feladat...




(a képekről: az első fotó teljes mértékben az én feldolgozásom -köszönet a szűrőkért Erinek és Lacinak.. ;-)- a második fotó Charlotte műve. Azért teszem fel mindkettőt, mert számomra kiváló példái annak, mennyi lehetőség van egy képben, mennyi érzést, mondanivalót közölhetünk egy-egy fotó által)