2017. márc. 22.

Fernando Felipe

Mindig is úgy gondoltam a fényképezőgépre, és úgy általában: a fotográfiára, mint egy eszközre, melynek segítségével kapcsolatot teremthetek más emberekkel. Nem hiszek a lesifotókban, nem szoktam távolról, észrevétlenül fotózni másokat- a kapcsolatban hiszek, és abban, hogy egy jó kép csakis egy jó kapcsolat által jöhet létre..

Fernandoval egy spanyol kisváros kihalt kis utcácskájában találkoztam egy hosszú nap végén, amikor az este álomból szőtt fátylat az átlagos, dolgozó emberek szemeire. Csendesek voltak az utcák, és a sokat látott macskaköveken csak a tavaszi szellő táncolt a pislákoló lámpák fényében, amikor egy kocsma előtt megláttam őt. Barázdált arc, csibész mosoly, ifjúkori tüzet őrző szempár- azonnal tudtam, hogy meg kell őt szólítanom..

Fernando hajléktalan, és picit féltem attól, hogy nem engedi majd magát fotózni, pláne, hogy kommunikációnkat jelentősen nehezítette, hogy ugyanolyan jól beszél angolul, mint én spanyolul- vagyis egy árva szót sem.. :-)

Ennek ellenére 10 percen keresztül "beszélgettünk", és készségesen hagyta, hogy fotózzam Őt...

Ha tisztelettel használod a gépet, Ő lesz a nyelv közted, és más emberek között- éljenek bárhol is a világban, és beszéljenek bármilyen, számodra idegen nyelvet.
Ha tisztelettel közelítesz mások felé, többé senki sem lesz idegen...



2012. ápr. 10.

...és megint a nyár


Ezt a kis írást nemrég találtam az interneten, és nagyon megfogott a szellemisége, és a mély mondanivalója...

És megint a rózsák.
És megint a nyár.

Még észreveszed?
Egyre sűrűbben.
Fut az év.
És egyre rövidebb.
Lassan kifogysz az időből.
Kifogyok.
No és mi lesz?
Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.
Szóval, eltűröd?
Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.
És mivel készülsz rá?

Semmivel.
Most is mi van a kezedben?
Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.
Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol,
A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod. (...)
De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít,
És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig.
Tudom, kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni
Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni....
Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád az, ami vár.
És mi lesz addig?

Megint a rózsák és megint a nyár...

(Vas István : Párbeszéd két ismeretlen között )

fotó: képpel-lélekkel

2012. febr. 25.

A keresés



Mottó: "Akinek csak egyszer is mondták életében: Aludj a karomban!, az ne kérdezze, miért élt a földön."
                                                                                                            /Ancsel Éva/

Állandóan keresünk. Mi, emberek, el sem tudjuk képzelni az életünket keresés nélkül. Olykor csak egy mosolyt, egy pillanatot, egy biztató szempárt, egy "itt vagyok Veled" pillantást keresünk, máskor ennél jóval nagyszabásúbb dolgokat: életünk célját, életre szóló szerelmünket, hitünket, hivatásunkat, jövőképünket.

Olykor megtaláljuk, amit keresünk, de az emberi lét alaptermészetéből adódóan nem nyughatunk, s keresünk tovább, új horizontok meghódítását tűzve ki célul.

A keresés a vérünkben van.

Előfordul azonban -ha el tudjuk csendesíteni egónk kiabálását- hogy meghatározatlanul, tétován keresünk valamit, s amikor rátalálunk, rájövünk, többet kaptunk, mint remélhettük volna. Talán csak egy mosolyt, egy ölelést, egy percnyi, végtelen időnek tűnő összebújást, de amikor megkapjuk azt az Élettől, megértjük: a legszebb dolgokat e földi létben nem mi keressük meg, ó, nem- Ők találnak meg minket...

2012. febr. 20.

Történetek a tanyavilágból



Február 10., déli 12 óra. Már közel járok a városhoz. Lassan vezetek, az út csúszós, helyenként jégbordás. A műszerfalon lévő hőmérőre pillantok: mínusz 13 Celsius fok van. Köröttem vakító fehérség, most különösen jó ötletnek tűnik, hogy elhoztam a napszemüvegemet. Még néhány kanyar, és feltűnnek az első, a semmi szélén álldogáló házikók- lassan megérkezem. Mórahalom egy álmos kisváros az Alföld szívében, Szegedtől 30 kilométerre, amely az elmúlt évtizedben ugrásszerű fejlődésen ment keresztül, köszönhetően a messze földön híres gyógyfürdőjének, és az újító szellemű városvezetésnek. Mórahalom rendezett utcáival, szorgos polgáraival, és elégedetten mosolygó turistáival a béke és a nyugalom alföldi szigete. Igen, ide érkeztem- de nem ide jöttem. Utam a Gondozási Központba vezet, ahol az intézmény vezetője, Dr. Fábricz Károlyné, Marika már vár reám. Marika hangja lágy, mégis kontrasztos, kézfogása határozott, de barátságos, pillantása pedig szigorú, de meleg. Hellyel kínál kicsiny irodájában, ahol van időm picit szétnézni, míg Ő munkáját számítógépén befejezi. Az irodát, és a Gondozási Központot különös lelkiség hatja át. Itt semmi sem hipermodern, minden helyiség, felszerelés, berendezési tárgy egyszerű, már-már puritán, de nem is ez a fontos. A lényeg az a fajta lelkiség, az a szeretet, amellyel az itt dolgozók megtöltik a levegőt. Itt nem egy állami intézményben érzi magát az ember, hanem egy közösségi otthonban, ahol mindenki figyel mindenkire, és mindenki törődik a másikkal. Marika befejezi aktuális feladatát, én pedig kérdezni kezdem a munkájáról. Ő nevet, és kijavít: ez nem munka, ez egy hivatás, amely sokkal több egy napi 8 órás tevékenységnél. A Központ dolgozói a Mórahalom környéki tanyavilág lakóinak életét segítik, nélkülük jónéhány rászoruló ember élete teljesen kilátástalanná válna. Az általuk gondozottak nagy része idős, magányosan élő ember, de hozzájuk tartoznak olyan családok, és egyedülállóak is, akiknek az élete valamilyen oknál fogva megfeneklett. A Központ által foglalkoztatott tanyagondnokok hétfőtől péntekig, napi 10-12 órában segítik a hozzájuk tartozók életét: ha kell, a gyerekeket viszik a tanyáról az iskolába, és vissza, ebédet hordanak, gyógyszert visznek, segélycsomagot osztanak, kézbesítik a postát- gyakorlatilag mindent megcsinálnak, amire erejükből, idejükből, és költségvetési keretükből futja. A Központ dolgozóinak életébe elválaszthatatlanul szövődik bele a munkájuk, ezzel kelnek, ezzel fekszenek, gondolataiknak egy része állandóan a rájuk bízott emberek sorsa körül forog. Nagyon szép, de nagyon nehéz, felelősségteljes hivatás ez…




Beszélgetésünknek Imre érkezése vet véget, aki kalauzom lesz a megismerni kívánt tanyavilágban. Őszintén bevallom, vannak emberek az életemben, akiket magamban csak „száz százalékosnak” nevezek. Ők azok, akikről napnál világosabban látszik, hogy helyükön vannak a világban, tudják, honnan jöttek, látják, merre tartanak, gondolataik, tetteik, szándékaik pedig tiszták, és önzetlenek. Isten által adott ajándéknak tartom, hogy egyre több ilyen embert ismerek meg, és Imréről már a rövid bemutatkozáskor látom, hogy életem száz százalékos embereinek köre ismét bővült eggyel. Imréből sugárzik a nyugalom, pillantása tiszta, kézfogása erős, emberes. Jobb vezetőm nem is lehetne, így őszinte köszönettel fordulok Marikához, majd elindulunk Imrével felfedezni az általam ismeretlen tanyavilágot…



Néhány perccel később már a Központ Mitsubishi típusú terepjárójával gurulunk komótosan Mórahalom utcáin, s miközben a házak egyre ritkulnak köröttünk, Imre folyamatosan a hivatásáról beszél. Elmondja élete rövid történetét, mesél arról, hogyan lett tanyagondnok, szeretettel teli alázattal ecseteli feladatai szépségét. Az utolsó házak némán intenek búcsút nekünk, mi lekanyarodunk a főútról, és bevesszük magunkat a végeláthatatlan hómezőkbe. A vakító fehérséget csak itt-ott töri meg egy-egy apró, fekete pont- ezek a hóval, és a zord téllel dacoló tanyák, a semmi közepén, szó szerint a Jóisten háta mögött vannak. Ide érkezünk, ebbe a fagyos, zordságában is méltóságteljes jégvilágba, ahol az Élet minden percben új kihívások elé állítja az erre tévedőket, és az itt lakókat egyaránt.



Megérkezünk az első tanyára- Imre jelzi, itt nem lehet fotózni, várjam meg az autóban. Természetesen nem ellenkezem, jól tudom, hogy vezetőm régóta ismeri ezeket az embereket, így tisztában van vele, hol-hogyan fogadnak egy ismeretlent, nyakában fényképezőgéppel. A második tanyán ugyanez a helyzet, aztán a harmadiknál végre kiszállhatok. Itt egy középkorú férfi él, egyedül, skizofréniától szenvedve. Imre elmondja, a férfi élete egy hajszálon függött, magányosan kóborolt a tanyavilágban, éhezett, a földekről összeszedett száraz kukoricát ette. A postások hívták fel rá a Gondozási Központ munkatársainak figyelmét, akik megmentették a férfi életét. Ő azóta jobban van, de állandó felügyeletre, gondozásra szorul. Itt csak az udvaron készíthetek képeket, a házba nem mehetek be, így aztán a házat, és a cicákat fotózom. Néhány perc múlva már ismét a kocsiban ülünk, újabb tanyák felé- ebédet viszünk, gyógyszert, és segélycsomagokat.




Egyik tanya jön a másik után, sehol sem töltünk 10 percnél többet- igyekezni kell, hogy mindenhova odaérjünk időben. Szelíd, kedves embereket ismerek meg, a legtöbb helyen örömmel, és szeretettel fogadnak, és engedik, hogy fényképeket készítsek. Hihetetlen sorsok, emberi élettörténetek rajzolódnak ki előttem, tragédiák, drámák, szívszorító események végeláthatatlan sora, melyek úgy borítják be az itt élő emberek szívét, ahogyan a frissen hullott hó terül el az alvó szántóföldeken. Az egyik tanyán férj és feleség fiatal fiukkal élnek együtt, de a ház teteje több ponton beszakadt. Már csak két helyiség használható, de ha a hó súlya alatt a tető megadja magát, a ház lakhatatlanná válik- mondja el a családfő. Egy másik helyen idős asszony él kutyái, és macskái társaságában. Nem volt ez mindig így- férje, és két fiúgyermeke volt, de a férje elvesztése után meghalt kisebbik fia is egy szörnyű balesetben, nemrég pedig nagyobbik fia is elhunyt, hosszas betegség után. A házba a macskákon kívül csak az egyik kutyus jöhet be, aki hűségesen ül a néni lába mellett, aki elmondja nekem- a kutyust még a fia hozta a házhoz, halála előtt, így, ha megsimogatja őt, kicsit könnyebb elviselnie fia halálát.




Megannyi szomorú történet…

Olykor megremeg kezemben a fényképezőgép, olykor könny szökik a szemembe- megrázó élmény közvetlen közelről megtapasztalni ezeknek az embereknek a sorsát, vagy éppen a sorstalanságukat. Imre készséges vezetőm, segít, amiben tud, és elmondja a háttértörténeteket, melyekből lassan összeáll a teljes kép.




Késő délután van, mire visszaérkezünk a városba. Csendben bámulok kifelé a terepjáró ablakán, kavarognak bennem a gondolatok, az érzések, egyszerre vagyok eltelt az engem ért élményektől, és üres az általam látott nehézségektől. Mögöttem a tanyavilág, előttem a város, és én szép lassan visszatérek okostelefonos, szélessávoninternetezős, bevásárlóközpontos nagyvárosi életembe. A kontraszt óriási… Keserédes mosolyra húzom a szám…



Epilógus:
Megkérdezték tőlem néhányan, miért, és mivégre. Tudniillik, mit keresek én a tanyavilágban, mit akarok elérni azzal, hogy ezeket az embereket fotózom. Nos, megingathatatlan hittel hiszek abban, hogy karnyújtásnyi körben mindannyian felelősek vagyunk a világunkért. A Jóisten mindenkinek más kifejezési eszközt ad- kinek a kezébe fényképezőgépet, kinek ecsetet, másnak hangot a torkára, agyagot az ujjai közé- embere válogatja. Engem, fotósként mindig az emberek, a sorsok, a történetek érdekelnek- arra vagyok kíváncsi, mások hogyan élik meg e földi létet, mi az, amit gondolnak, miben hisznek, miért élnek, mi az, ami a lelkükben van. A fotográfia számomra az önkifejezés, és a világ megtapasztalásának eszköze: megismerni, és megérteni szeretném az embereket, hogy majd egyszer, amikor véget ér az életnek nevezett utazásom, ne álljak üres lélekkel az Úr színe előtt. És ha a fotóim által mások számára is meg tudom adni e megismerés lehetőségét, ismeretlenül is ismerőssé téve az általam fotózott embereket, az már csak a hab, azon a bizonyos tortán…

Az összes kép itt található:
http://www.facebook.com/#!/media/set/?set=a.286113774792371.67446.161269620610121&type=1


2010. márc. 16.

A lélek csendje


Olykor megtörténik velünk. Ritka, s kétségkívül ünnepi pillanat ez számunkra, hiszen folyamatos zajban élünk. Reggel, szertefoszló álmaink utolsó emlékképeit tünteti el a hangosan csörgő ébresztőóra, kezünk kábultan nyúl a tévé távirányítója után (nehogy lekéssük a reggeli híreket), s ezek után egészen estig társunk lesz a zaj. Rádiót hallgatunk, telefonálunk, internetezünk, dolgozunk, beszélgetünk, egyeztetünk, értekezünk, ügyintézünk, folyamatos, véget nem érő, idegzabáló zajban. Nincsenek csendes pillanataink. A zaj olyannyira bevette magát az életünkbe, a fejünkbe, a hallójáratainkba, hogy a csendet kifejezetten irritálónak érezzük. Zajfüggők vagyunk...
De ritkán, nagyon ritkán, amikor egyszerűen csak VAGYUNK, amikor szimplán létezünk, nem csinálunk látszólag semmi érdekeset, pusztán magunkba fordulva magunkkal foglalkozunk, akkor elhalkul körülöttünk a világ zaja, s ez az az ünnepi pillanat, amikor reánk talál- a lélek csendje...

2009. dec. 4.

a köd horgásza



Sűrű, áthatolhatatlan köd ereszkedett azon a délutánon Szeged utcáira, amikor gondolataimba merülve sétálni indultam a rakparton. Csak hallottam, látni alig láttam a Tiszát, amely halkan ringatózott a két partszakasz között- mint tündérálmot látó gyermek, anyja puha ölében. Nem tudom, mit, avagy kit kerestem e valószerűtlen sétámon- azt hiszem, csak némi magányra, csipetnyi egyedüllétre vágytam, kikerülve a világ zajából. Csak ritkán haladt el mellettem egy-egy autó, tétova fényszóróival próbálva felvenni a harcot a köd ellen- nagy igyekezettel, ám annál kevesebb sikerrel. A ködben bandukolva lassan kirajzolódott előttem egy férfi alakja, aki a víz partján állva horgászott- nem a folyóban, a ködben. Legalábbis ezt a hatást keltette, amint semmibe révedő tekintettel meredt a ködbe vesző zsínorok után, talán azt fürkészve, hol érhettek vizet a bedobott szerelékek. A férfi legalább olyan mozdulatlan volt, mint földön hagyott botjai, amelyek lándzsákként fúródtak a ködbe, mintha igazán reménykedhetnének abban, hogy el tudják azt oszlatni. Volt valami földöntúli, megmagyarázhatatlan nyugalom a férfi megjelenésében, valami nem evilági harmónia és béke lakott az ő mozdulatlanságában, így aztán néhány percnyi téblábolás után leültem a rakpart lépcsőjére, néhány méterrel mögötte. Mindketten a ködöt bámultuk, és hallgattuk a csendet. Én azon gondolkodtam, Ő mire gondolhat, hogy neki mi járhatott a fejében, arról sejtelmem sincs. Majd, valószerűtlenül hosszú idő eltelte után egyszercsak megszólalt, anélkül, hogy felém fordult volna:
- "Miért nem?"- csak két szó volt, csupán egy rövidke kérdés, de a hangsúly, mellyel kimondta a szavakat nem hagyott kétséget affelől, hogy választ vár- méghozzá nagyon is konkrét választ.
"Bocsánat, mit mondott??"- próbáltam meg kissé többet megtudni a kérdés mibenlétéről, és ennek a furcsa módon elkezdett beszélgetésnek a céljáról, de kérdésemre ismét csak kérdés volt a válasz: "Miért nem?"
Mivel úgy éreztem, a férfi szórakozik velem, kissé ingerülten vágtam rá: "Mégis, mit miért nem???"
Ő viszont nem válaszolt. Ismét a csend emelt falat közénk, de ez már nem az előbbi, nyugodt, békés, sokkal inkább a kínos, ki nem mondott szavak csöndje volt. Majd egyszercsak -mintha csipkerózsika álmából ébredne fel- végtelenül egyszerűen fejezte be a kérdést: "Miért nem... hiszel az életben?"
A kérdés meglepett, és kissé szíven is ütött. Nem igazán értettem továbbra sem, mi a férfi célja, de el sem kezdett beszélgetésünk kezdett egyre kínosabbá válni a számomra. Legszívesebben felálltam volna, hogy otthagyjam a ködben ezt a nyílvánvalóan bolond embert, de valami nem engedte, hogy ezt megtegyem. Maradnom KELLETT- tudtam, éreztem..
"Ezt hogy gondolja? Mármint, hogy miért nem hiszek az életben? Mire gondol pontosan?"- de a férfi ismét hallgatásba burkolódzott. Feladtam, gondoltam, egyszerűbb, ha meggyőzöm feltételezése ellentétéről, és bebizonyítom neki, hogy már pedig én hiszek, hogy nagyon is hiszek az életben. És elkezdtem magyarázkodni- mint a tananyagból fel nem készült kisiskolás, amikor felelni hívja ki a tanára, úgy ökögtem-makogtam, próbálva megkerülni a kérdést, próbálva terelni, izéztem, hátöztem, kínlódtam, izzadtam, de a férfi nem szólalt meg- a választ várta, mivel pontosan tudta, hogy értem a kérdést.
Végül feladtam, és csüggedten meredtem magam elé a ködbe, majd halkan, suttogva mondtam ki: "Nem tudom..."
A férfi ebben a pillanatban -látni nem láttam, de egészen biztosan éreztem, tudtam- mosolyra húzta a száját, majd így szólt:
"Már a lépteidet hallva tudtam. Határozottságot sugallt a járásod, de ez csupán szokásaid, s nem lényed határozottsága volt. Itt tébláboltál egy ideig mögöttem, valami vonzott, de mentél volna tovább. Aztán mégis letelepedtél, a ködöt bámultad, belenéztél a ködbe, s észre sem vetted, hogy a köd is beléd nézett... A köd pedig tükörként mutatta meg elveszettségedet, s jól láttam benne gyávaságodat is... Ne is akard tagadni- Te nem hiszel az életben..."

Súlyos csend ereszkedett reám. Olyan súlyos, és olyan mély, hogy hallottam szívem dobbanását. A világ, mintha megszűnt volna létezni körülöttem, a Tisza is mintha visszahúzodott volna medrében e kijelentés súlya miatt. A férfi szavai átröppentek agyamon, s meg sem álltak szívem legmélyéig- oda hatoltak be, ott fejtették ki sokkoló hatásukat. Megszólalni is képtelen voltam...
"Sokan vannak így ezzel"- kezdett bele mondandójába a rejtélyes idegen- "Sőt, ha őszinte akarok lenni, azt mondom: a legtöbb ember így van ezzel. Megszületnek, s már gyermekkoruktól a biztonságot keresik, a kiszámíthatóságot hajszolják- először a szüleik, később a barátaik, majd pedig a párjuk mellett. Egy életen át kuporgatnak egy kicsiny házért, ahová behúzódhatnak este, és végre biztonságban lehetnek. A legtöbb ember ugyanis fél. Fél a magánytól, a szegénységtől, a haláltól, fél a természeti katasztrófáktól, a tőzsde összeomlásától, a betegségektől, járványoktól, az emberek félnek az ördögtől, félnek Istentől. Az úgynevezett modern kor embere -ha jobban megnézed- fél mindentől, és mindenkitől. S persze fél saját magától is, és a benne rejlő lehetőségektől. Fél változtatni a dolgokon, mert a változás azzal járna, hogy feladná addigi, kényelmes életét. És tudod, mi az emberek ezerféle különböző félelmének az egyedüli oka? Hogy nem hisznek az életben. Ők sem hisznek- Te sem hiszel...."

Ismét a csend telepedett le közénk, amit nagysokára én törtem meg: "De mégis, hogyan tudnék..." - itt elakadt a szavam, így a kérdést az idegen fejezte be:- "...változtatni ezen? Roppant egyszerű- fordult felém, és ekkor pillantottam meg először barázdás, sokat megélt arcát, és fekete, sötéten izzó szembogarát- ...higyj az életben!! Felejtsd el mindazt, amit eddig a világról tanultál, vagy gondoltál, ne érdekeljen, miképpen vélekednek rólad az emberek, ne foglalkoztasson a múlt, ne törődj a jövővel. Felejtsd el az anyagi világ csábításait, és ne ess a biztonságkeresés csapdájába: a talpad alatt lévő föld a Te otthonod, és az Isten ege feletted a Te házad teteje, ezt jegyezd meg. Hogy megismerj, és megélj minden megismerhetőt, és megélhetőt- ez a legtöbb, amit az Életben tehetsz, s ha tiszta lélekkel akarsz az Isten színe elé állni, akkor tedd meg, és légy mindig JÓ az emberekhez. Menj hát, és ismerd meg a világot, hiszen bárhová is menj, mindenütt otthon leszel. Egyszer minden véget ér, így a Te életed is- talán 5 nap, talán ötven év múlva. Nem ennek van jelentősége, hanem annak, hogy a Rád szabott időben szíved szerint élsz-e, vagy sem..."
Minden szó, melyet kimondott, olyan súllyal nehezedett rám, mintha agyon akarna nyomni, hiszen szembesülnöm kellett azzal, mennyire nem a meggyőződéseim szerint éltem eddigi életem. Ennek ellenére szavai felszabadítottak, és új erőt adtak nekem a továbblépéshez, az újrakezdéshez..
A férfi ismét a ködöt fürkészte, én pedig jól tudtam: hallgatása ezúttal végleges- mindent elmondott, amit kellett...
Sokáig ültem még ott, a ködöt bámulva, s tisztán éreztem, ahogyan a köd a lelkemben történt változásokat figyeli gyengéd kíváncsisággal...
Majd lassan felálltam, s elindultam, hogy életemnek új célt, s új értelmet adjak. Mintha mázsás súlyoktól szabadultam volna meg, a félelmeimet magam mögött hagyva olyan könnyedén, és vidáman lépkedtem, mintha csak néhány perce nyílt volna ki a szemem erre a világra.
Néhány lépés után eszembe jutott, hogy megköszönjem a férfi útmutatásait, megfordultam, ajkaim szóra nyíltak...- de a férfi már nem volt ott a parton...

2009. szept. 28.

ébren álmodó






...legyen Nap. Legyen fény... legyen utazás, legyenek színek

-csak egy pillanatra, egy szóra,

lebegj és álmodj :

Álmodd, hogy nem kellenek a hétköznapok, hogy van MÁS, ami fontos - az elképzelt lehetséges, hogy a mesék igazak és van még CSODA. Nem kell hozzá sok csak egy fohásznyi áramszünet...

-talán, ha ott állhatnék a falnak támaszkodva, a valószerűtlenségen túlmutató fényben,

nem is gondolkodnék... ez már egy másik "dimenzió".

kép: rakoca, szöveg: álomfejtő